Liszkay Mihály

Fura egy szerzet Liszkay Mihály. Arról a borászról van szó, aki zongorafutamokat is képes mellékelni a monoszlói dűlő nevét és a későn választott passziót cselesen összegyűrő Pangyéri Szűz nedűk mellé. Hol is?

A nyáron Szentbékkállán találkoztunk egy lovaspóló meccsen (!), ott hallottam Liszkay Mihályt zenélni. Liszkay úr tehát zenész, mondhatnánk, de utána gyorsan át kellene húzni a mondatot, mert ez nem igaz.

      Egy másik alkalommal Monoszló községben találkoztunk, ahol a volt téeszmajort vette meg. Szőlőtőkék hervadoztak a nagy melegben, a távolban felvillant a Balaton zöldeskék vize, a domb alatt vaddisznók makkoltak a tölgyesben. Hopp, mondom magamban, a Balaton-felvidéken vagyunk, akkor viszont a hegytulajdonos bizonyára fehér szőlőt gondoz. Kiderült, hogy ez sem igaz. Liszkay Mihály cabernet sauvignon, merlot és más vörösborokban utazik, amihez az kellett, hogy a telepítéshez különleges engedélyeket kapjon – nem a hegybírótól, hanem az illetékes minisztériumból. Méghozzá kísérleti jelleggel.

– Idejöttem, s azt hittem, Toscanában vagyok – mesélte a kedélyes Liszkay Mihály, s elvitt arra a dombtetőre, amelyen esze ágában sem lesz szőlőt művelni. Házat szeretne rajta építeni, mégpedig azért, hogy csodájára járjon a fél világ.

Ekkor egy pillanatra azt gondoltam, talán építész. Kiderült: szó sincs ilyenről.

Amikor Pesten találkoztunk, egy holland rendszámú autóval érkezett. Liszkay Mihály ezek szerint holland állampolgár, feltételeztem. No, ez talált. Ehhez képest Magyarországra egy kanadai étteremlánc megbízásából érkezett, mégpedig Vancouverből. A holland szálat is ejtenem kellett. Nemrég ráparancsoltam, mondaná el, mégis ki az az egykori szállodai menedzser, aki bárzongoristaként az első magyar éttermeket nyitotta Maastrichtban. Elébb persze köteleztem egy kis budapesti múltidézésre. Ez mindig segít a megértésben.

– Ezerkilencszáznegyvenegyben születtem Budapesten – rögzítem az első atombiztos tényt Liszkay Mihály életrajzi vázlatához. – Apám Csepelen dolgozott, a Keravillnál volt forgalmi ellenőr. A Lövőház utcában laktunk, egy szobát fűtöttünk, nem éltünk nagy lábon. Tornacipőben futkároztunk, csúzlival meg légpuskával lövöldöztünk a vadgalambokra. Emlékszem a különös hangulatú eseményekre. Ilyen volt az, amikor beültünk az apámmal a Nyugatiban egy fokhagymaszagú vasúti kocsiba, utaztunk, s főtt tojást ettünk zsemlével meg teavajjal. A Marcibányi téren jártam iskolába, Wossala György az osztálytársam volt. Állatorvos szerettem volna lenni, de nem sikerült. Mezőgazdasági technikumban kötöttem ki.

A nővére, Liszkay Judit énekes showtáncosként volt ismert a hatvanas években (Poór Péter partnereként sokan láthatták a tévében), egészen addig, amíg el nem ment Amerikába.

A fiútestvér korábban vállalkozott a nagy útra. Ötvenhatban egy évet töltött a volt Jugoszlávia menekülttáboraiban – 16 évesen! –, mígnem ’57-ben Hollandiába mehetett. A holland sajtszeletelőről mesélt, mint élete nagy élményéről, ilyet azelőtt sose látott. – Egy bolgár menekült családnál laktam Hágában. Akkor már nem állatorvos, hanem ügyvéd szerettem volna lenni. Mondták, felejtsem el, inkább tanuljak nyelveket. Grenoble-ban franciául tanultam, Londonban pincérkedtem, ahol ’58 karácsonyán már a Sohóban, egy magyar étteremben zongoráztam. Rádöbbentem, hogy hallás után el tudom játszani az örökzöldeket. Közben a holland állam ösztöndíjával a Maastrichti Hotel Management Főiskolára nyertem felvételt; 1962-ben diplomáztam.

Ifjú éveit a szállodaipari gyakorlatok mellett zenéléssel töltötte. Végigzongorázta Franciaországot, Finn- és Németországot, majd visszament Londonba, egy időben Rotterdam és New York között a New Rotterdam hajón bárzongoristaként alkalmazták. A Hilton szállókban is föllépett. magyar éttermekben játszott, jól keresett. Mire megnősült, és elvett egy holland lányt, már igencsak „bejátszotta” magát Rotterdamba, a Monimpex külkeresei révén bőséggel volt magyar kapcsolata is. Itt a Tokay étterem üzletvezetője volt.

– Olyan volt, mint a mesében – mondta a monoszlói szőlősorok közt a gazda, amikor megmutatta, hogy a csúcsminőség elérése érdekében levagdaltatta a tőkékről a fürtöket.

Maastrichtban persze, a hatvanas évek elején még nem gondolta, hogy egyszer majd borral fog házalni Magyarországon. Magyar éttermet nyitott, egy középkori malmot alakított át. A felső körök látogatták, Boros Lajos cigányzenekara muzsikált nála. 1972-ben mégis úgy döntött, elmegy Amerikába. Hogy aztán föltegye New Jersey-ben a kérdést feleségének: – Akarjuk-e, hogy itt nőjenek föl a gyerekeink?

Nem akarták. Vancouverben kötöttek ki, Brit Columbia megtetszett nekik. A maradást ösztönözte az is, hogy ’74-ben napi ötórás muzsikálásért havi 4 ezer kanadai dollárt fizettek neki az éttermekben. A vendéglátásban való jártasságát is kamatoztatta. Először a Block, később a Reichman Brothers luxuswellness hálózatának tanácsadójaként alkalmazták, a kilencvenes évek végén pedig a hongkongi befektetői tőke kanadai letelepítését menedzselte – nem kevés sikerrel. Fia és lánya Leidenben végezték egyetemi tanulmányaikat, nem szakadt hát el teljesen a holland szál.

– Kilencvenben már az Earls étteremláncnál dolgoztam, volt 150 üzletünk, több ezer alkalmazottunk. Népszerű, és nem alsó kategóriás hálózat volt ez Kanadában, a tulajdonosok terjeszkedni akartak. Előbújt belőlem az emigráns romantika, javasoltam, menjünk Magyarországra! Azt gondoltam, mindent tudok a szülőhazámról, itt nem érhet meglepetés.

Három év alatt öt étterem megnyitását tervezték Budapesten, végül kettőben valósult meg a kanadai „álom”. Mindkettő befuccsolt 2002-ben.

– Nem jött be – mesélte Liszkay Mihály a Gundel étterem bejáratánál, amikor éppen aranyérmes borait szállította. (A híres Takler Primarius után, másfél pont különbséggel végzett a 2006-os évjáratú cabernet sauvignonnal a soproni Páneurópai nemzetközi borversenyen. – A szerk.)

Később Csopakon egy másfél milliárdos befektetés kivéreztetése után írásba adta a helyi illetékeseknek: nem dugdos pénzt senki zsebébe fölöslegesen. Amikor pályázatait formai okokkal utasították el a hivatalok, nagy újrakezdőként megtanult nyelni. Elintézte, hogy mindenki mással ellentétben ne csak fehér szőlőt telepíthessen Monoszlón (a filoxérajárvány előtt bőséggel volt itt vörös is), s a 10 hektár mellé minőségi szállodaprojektet kezdett gründolni.

A kudarcok ellenére sem ment vissza Kanadába és Hollandiába. Szeret főzni, zenélni, s nem tud betelni a monoszlói lankák – közte a Pangyéri-dűlő – szépségével. Itthon ragadt.

Forrás: Rab László Népszabadság Online (2009)